2017. október 16., hétfő

7.rész


Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor elmondtam Harumi-nak, a gyilkossá válásom teljes történetét. Szerettem volna végre őszinte lenni vele, hiszen mégiscsak a feleségem lesz és nem hazudhatok neki. Azonban egy dologra még mindenképpen rá akartam jönni, mégpedig arra, hogy miért hasonlít Harumi annyira Hikari-ra. Úgy döntöttem, hogy megkérdezem azokat, akik magukhoz vették, hátha ők többet tudnak mondani. Épp a fürdőben voltam, mikor meghallottam, Harumi kiabálását a szobából.
- Yu, kérlek, ne engedd, hogy elvigyék a kisbabánkat! Nem akarom odaadni nekik! - visszamentem a szobába, ahol Harumi ide-oda forgolódott, miközben épp segítségért kiáltozott.
- Harumi, nyugodj le! - igyekeztem le fogni a kezét és megnyugtatni, nehogy ártson valamit is a babának. Erre hirtelen felriadt.
- Yu, valaki el akarta vinni a kisbabánkat! - az ajkai remegtek, mire magamhoz öleltem.
- Senki sem tudja elvenni tőled a kisbabát, elvégre még a hasadban van!
- Nem ezt a kisbabát! A kezemben volt egy kisbaba, aki keservesen sírt és erre kikapták a kezemből és elvitték!
- Lehet, hogy arról a babáról volt szó, akit kerestél a baleseted után, nem? Biztos csak róla álmodtál! Most már nyugodj meg szépen, tudod, hogy nem szabad idegesnek lenned, a baba miatt!
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Dolgozni mész?
- Igen, persze! - rossz volt hazudni neki, de nem akartam, hogy megtudja mire készülök. Egyszerűen csak nem akartam őt felizgatni. Miután felöltöztem, Harumi-val együtt lementünk a konyhába. Épp hozzá akartunk látni a reggelihez, mikor kopogtattak az ajtón.
- Shohei? Mit keresel te itt?
- Hiszen azt mondtad, meglátogathatlak vagy nem? Szerettelek volna látni téged, bátyus! - végül beengedtem.
- Harumi, ő itt az öcsém, Takada Shohei! - láttam, hogy az öcsém döbbenten meredt a lányra. Remélem nem akar leleplezni. Egyelőre nem akarom, hogy Harumi tudjon arrol, mennyire hasonlít Hikari-ra.
- Örülök, Shohei-kun. Nincs kedved velünk reggelizni?
- Harumi, felmennél a mobilomért? Azt hiszem fent hagytam.
- Persze, már megyek is! - megvártam míg felmegy, majd az öcsémet a nappaliba rángattam.
- Tudom, hogy most mit fogsz mondani, de ha tudna arról, hogy mennyire hasonlít Hikari-ra, akkor nagyon felizgatná magát és azt gondolná, csak ezért szeretem őt. Nézd, nem akarom, hogy baja essen a gyereknek akit vár.
- Hogy hasonlít? Yu, ez a csaj kiköpött a kiköpött mása! Amikor először meséltél róla, azt hittem csak viccelsz, de ez nem játék, mi van ha tényleg ő Hikari?
- Pontosan ezt szeretném kideríteni. Kérlek, addig vigyázz rá és nehogy mesélj neki Hikari-ról, megértetted?
- persze, menj csak, őt meg bízd rám! - nagyon remélem, hogy Shohei nem fogja elszúrni ezt nekem, különben megmondom neki a magamét. magamra kaptam a kabátomat és már mentem is. Sikerült kiderítenem a nő címét, akinél Harumi lakott, így a dolog viszonylag simán ment. Mivel nem akartam, hogy felismerjenek, a fejemre húztam a kapucnimat így az valamennyit takart az arcomból. Miután megérkeztem, bekopogtam. Egy negyven körüli nő nyitott nekem ajtót.
- Elnézést a zavarásért, de beszélnem kell magával!
- Ki vagy te és mit akarsz itt?
- Takada Yu vagyok!
- Takada? Mármint az ingatlanfejlesztő Takada?
- Igen, a fia vagyok!
- Sajnálom fiatalúr a rossz modoromat, de fel sem ismertem ebben a ruhában! Kérem jöjjön csak beljebb! - hihetetlen milyen hamar megváltozik az emberek hozzáállása, ha csak megemlítik valakinek a Takada nevet. Végül is már megszoktam, ez sem másabb mint a többi embernél.
- Mi járatban erre fiatalúr? Hiszen akik olyan nagy körökben mozognak, meg sem fordulnak az ilyen egyszerű helyeken.
- Szeretnék beszélni magával Harumi-ról, úgy tudom itt élt egy ideig!
- Mégis mi dolga van magának azzal a hálátlan lánnyal?
- Harumi, a menyasszonyom és jelen pillanatban a gyermekemet várja, szóval kérem mellőzze ezt a hangnemet vele kapcsolatban!
- Maga? Az teljességgel lehetetlen! Az a hálátlan kis fruska egy gyilkossal állt össze, képtelenség, hogy egy ilyen gazdag és magas társadalmi ranggal rendelkező férfi szemet vessen rá!
- Már megmondtam, hogy ne beszéljen így róla! Az ok amiért idejöttem az, hogy meséljen nekem arról a napról, amikor megtalálta őt!
- Mikor is volt az? Ah, igen pontosan négy évvel ezelőtt. Már elég későre járt, én pedig épp a száraz ruhákat szedtem le éppen, mikor meghallottam, hogy hangosan sikoltozik, mert az állítása szerint valaki elrabolta a gyerekét.
- Milyen ruha volt rajta akkor?
- Egy egyszerű fehér ruha és egy mályvaszínű kabát, oh és még rajta volt ez is! - egy apró dobozból elővett egy nyakláncot és felmutatta nekem. A szívem abban a pillanatban, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Az a nyaklánc volt az, amelyiket Hikari születésnapjára vettem. Most már végre minden értelmet nyert. Harumi sosem létezett, ő végig Hikari volt, én pedig milyen rosszul bántam vele az elején! Borzasztóan éreztem magam, ugyanakkor örültem is, hiszen mégsem ölték meg őt.
- Nem is tudom elmondani mennyire hálás vagyok magának! Hamarosan ideküldök valakit, aki majd ad maguknak annyi pénzt, amivel el tudnak élni egy darabig! - biccentettem egyet a fejemmel és kiszaladtam a házból, Hikari nyakláncával a kezében. Alig vártam már, hogy végre otthon lehessek és magamhoz ölelhessem a lányt. Tudom, hogy ő nem emlékszik semmire, én viszont igen és bármire hajlandó vagyok, hogy ő is emlékezzen rám. Miután hazaértem, már fel is rohantam a szobába.
- Yu, mi történt? Nem sikerült a munka? - nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem.
- Soha nem foglak téged elengedni! - suttogtam a fülembe, az öcsém pedig elmosolyodott. Szerintem ő is rájött már az igazságra.
- Azt remélem is, mert a babának meg nekem szükségünk van rád, Yu! Szeretnék mindig itt élni veled.
- Ne aggódj, mindig együtt leszünk Harumi!
- Azt hiszem kicsit lefekszem, mert nagyon álmos lettem! - megdörzsölte a szemét, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára. Miután Harumi lefeküdt, Shohei meg én lementünk a nappaliba.
- Ugye igazam volt? Tényleg Hikari az, ugye?
- Még szép, hogy ő! Olyan csúnyán bántam vele még az elején, hiszen eleve úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy megerőszakoltam, emiatt esett teherbe. Meg aztán ribancnak neveztem, bántottam őt és most, hogy rájöttem valójában azt a lányt bántottam, aki el akartam venni! Shohei, lehet még ennél is hülyébb.
- Bátyó, Hikari szeret téged és meg fogja bocsátani, de van valami ennél is fontosabb.
- Mire gondolsz?
- Mi lett a babával? Hisz ha Hikari a gyereketeket kereste, akkor talán nem is halt meg. Viszont ezt csak ő tudja megmondani.
- Igen, de nem emlékszik semmire, így mégis hogyan tudná megmondani?
- Valahogy rá kell venned őt, hogy eszébe juthasson a dolog. Biztos, hogy megoldod valahogy! - teljesen igaza volt. Valahogy muszáj lesz kiderítenem, hogy mégis mi történt azzal a kisbabával, még akkor is, ha ehhez vissza kell hoznom Hikari minden jó és rossz emlékét is.

1 megjegyzés:

  1. Végre kiderült az igazság arra mondjuk én is kíváncsi lennék hova lett a kisbaba és vajon meg találják e a mostanra már 6 éves valószínűleg kisfiú gyermeket.

    VálaszTörlés

Obserwatorzy