18.rész

Az utóbbi napok csodásan teltek. Úgy érzem egyre több dolog kezd az eszembe jutni. Ott van például a középiskolával illetve az egyetemmel kapcsolatos emlékek. Persze legnagyobb bánatomra Ryota kiskorára továbbra sem emlékszem, ami nagyon bánt. Hikari azzal próbál nyugtatni, hogy ez úgyis csak ideiglenes és egyszer biztosan eszembe jut minden. Végül is, a lényeg, hogy mindhárman boldogok vagyunk. Most épp az anyámmal és az öcsémmel vagyok egy kávézóban és őket igyekszem szóra bírni.
- Anya, mi történt miután megkértem Hikari kezét? Semmire nem emlékszem ami azután történt és ez nagyon bosszant!
- Yu-chan, ne idegeskedj emiatt! Hiszen ahhoz idő kell.
- Mégis mennyi idő? A fenébe is tudni akarom mi történt! - csattantam fel, mire az anyám és Shohei összerezzentek. - Ha ti nem mondjátok el, rendben de én akkor is ki fogom deríteni mi történt négy évvel ezelőtt! - biccentettem egyet a fejemmel és otthagytam őket. Úgy döntöttem kicsit kiszellőztetem a fejemet. Valahogyan muszáj kiderítenem mit titkolnak előlem, mert tudom hogy van valami amiről nem akarják, hogy tudjak. Végül arra jutottm, hogy kiszedem az igazságot Hikari-ból akár akarja, akár nem. Mikor hazaértem, ő már ott ült az asztalnál és épp reggelizett.
- Üdv itthon Yu! - elmosolyodott, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára.
- Megjöttem! Hikari, kérdezni akarok valamit és azt szeretném, ha végre őszinte lennél hozzám: Ki vele, mi történt négy éve amit el akartok titkolni az anyámmal? - láttam hogy egy pillanatra lefagyott, vagyis ezek szerint beletrafáltam.
- Mégis honnan veszed, hogy titkolunk valamit?
- Tudom és kész. Hikari, azt mondtad szeretsz és mégis titkolózól. Ha azt akarod, hogy bízzak benned akkor légy velem őszinte! - láttam, hogy ezzel a kijelentésemmel alaposan megbántottam.
- Szóval nem bízol bennem? - könnyes szemekkel nézett rám, nekem pedig egy gombóc nőtt a torkomban.
- Ne haragudj, de nagyon fáj amiért nem mondasz nekem igazat. Tudom, hogy van valami épp ezért könyörgök mond el mi az!
- Nem lehet, kérlek értsd meg, hogy nem tehetem!
- De hát miért nem?
- Mert az túlságosan fájna neked és nem akarom, hogy emiatt is szenvedned kelljen!
- Szóval ennyire rossz dolog? - sírva bólintott, mire magamhoz öleltem.
- Kérlek ne sírj, jó? Tudod hogy milyen rossz érzés téged így látni!
- Ne haragudj de nagyon félek. Ha meg tudod az igazat megint szenvedni fogsz és nem akarom megint tönkretenni a boldogságunkat!
- Ne aggódj, ígérem nem térek rá többet a témára. Valahogy majd megemésztem a dolgot!
- Most haragszol rám, Yu?
- Dehogy haragszom. Nagyon szeretlek Hikari! - a homlokomat nekidöntöttem az övének, mire a sírása kicsit alábbhagyott. Tudom, hogy emészteni fog ez egy ideig, de nem akarom bántani Hikarit azzal, hogy folyton a nyakára járok ezzel. - Azt hiszem én most inkább lepihenek. Kicsit túl sok volt ez nekem. - láttam, hogy Hikari nagyon elszomorodik, ezért kicsit megcirógattam az arcát, hogy jobb kedve legyen. Végül sikerült kicsikarnom belőle egy apró mosolyt. Mielőtt elmentem volna lefeküdni, előtte megnéztem Ryota-t. A fiam édesdeden aludt, az arcára szökő mosolyból pedig azt vontam le, biztos valami szépet álmodik. Szerencse, hogy ő még nem ért az egészből semmit. Addig jó míg nincs tisztában azzal, mi folyik körülötte. Végül bementem a szobámba és ráfeküdtem az ágyra. Igyekeztem aludni, ami bevallom nagyon nem ment könnyen. Egész végig a történteken kattogott az agyam. Nem bírtam elfogadni a tényt, hogy soha nem fogok emlékezni arra mi történt velem, a balesetem előtt. Pedig már csak ez hiányozna ahhoz, hogy végre megnyugodhasson a lelkem.Végül elnyomott az álom. Álmomban teljesen zavarodottan sétálok egy sikátor felé, ahol néhány nálam jóval idősebb pasas szórakozik. Én odalépek az egyikhez, majd egy gúnyos mosoly kíséretében, hirtelen elvágom a torkát. Az arcomat beteríti a vér, én viszont csak állok ott és megnyugvást érzek. Megnyugvást, mert végre bosszút állhattam. De vajon mégis miért álltam én bosszút? A következő pillanatban egy sötét helyen ücsörgök, miközben Hikari fotóját szorongatom a kezemben. Senki sem siet a segítségemre, teljesen egyedül vagyok. Ekkor hirtelen felébredek. Végre kitisztult a fejem. Hisz én egy gyilkos vagyok! Megöltem valakit, hogy bosszút állhassak Hikariért. Ziláltam és csak nyeltem a könnyeimet. A halántékomra tettem a kezem, hogy valahogy kitörölhessem a bevillanó emlékeket a fejemből, de sajnos hiába. Újra és újra lejátszódott előttem minden.
- Nem akarom! - üvöltettem teli torokból, miközben ide-oda hintáztam az ágyban.
- Yu, mi történt? - szaladt oda hozzám Hikari és szorosan magához ölelt.
- Hikari segíts! Töröld ki, töröld ki! - úgy szorítottam, hogy attól féltem összenyomom őt is és a babát is, de nagyon kétségbe voltam esve.
- Mégis micsodát Yu? Mond el nekem mi történt?
- Nem akarok gyilkos lenni Hikari! Megöltem őt érted? - zokogtam a vállába, mire Hikari teljesen lefagyott. Szóval ez lett volna az a dolog, amit nem akart elmondani? Ettől akart megkímélni engem? Mert ha igen, akkor teljesen megértem miért tette.
- Yu nézz rám, hallod? Kérlek próbálj meg megnyugodni!
- Olyan hülye voltam. Miért nem tudtam rád hallgatni? Akkor most nem kellene emlékeznem arra, hogy megöltem valakit! Hikari, annak a valakinek köze volt ahhoz, aki elvette az emlékeimet, ez biztos!
- Ezt meg honnan veszed, Yu?
- Csak egy megérzés. De én hidd el nem bántottam volna, de valamit csinált veled, amiért bosszút kellett állnom. Én nem vagyok ilyen Hikari, ugye hiszel nekem?
- Persze, hogy hiszek neked, drága Yu de most már kérlek próbálj csillapodni. Hidd el, egyáltalán nem vetlek meg emiatt. - gyengéden simogatta az arcom, mire kicsit alábbhagyott a félelmem.
- Mi lesz így velem? Börtönbe fogok kerülni, ugye? Nem akarok elszakadni tőletek, most a legkevésbé sem!
- Nem mész börtönbe, oké? Majd együtt mindent megoldunk, rendben? - bólintottam és a vállára hajtottam a fejem. Abban a pillanatban csak egy dologban voltam biztos: Megkeresni azt, aki megfosztott az emlékeimtől és végre tisztázni magamat.