12.rész

Fel sem tudtam fogni amit Ogawara mondott nekem. Rettegtem mit akar tenni, velem, de esélyem sem volt elmenekülni. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mit fog tenni velem. A két biztonsági őr elkapta a karomat és a vészkijáraton kirángattak, majd betuszkoltak egy fekete terepjáróba. Hogy biztosan nem tudjak segítséget kérni, egy rongyot nyomtak a számhoz, amivel sikerült egy időre elszívniuk előlem a levegőt.

Mire legközelebb magamhoz tértem, egy asztalhoz voltam hozzáerősítve, Ogawara kezében pedig egy jókora tű volt.

- Mi a fenét akar csinálni velem?

- Csak elvégzek rajtad pár kísérletet. Tudod az én szegény öcsém gyógyszerei voltak ezek, de nem volt kin tesztelje, mert a kedves barátnődnek sikerült elmenekülnie. Szóval majd én befejezem, amit ő elkezdett. Ne aggódj, kezdetben észre se fogod venni, csak akkor amikor már kezded minden emlékedet elveszíteni. Ha ez meg van szép lassan a józan eszed és elvész és akkor már senki sem fog megmenteni téged, Takada Yu! - elnevette magát, majd belém adagolta az első gyógyszert. Rettegtem, hiszen ha minden emlékemet elveszi, mégis hogy fogok emlékezni Hikari-ra és a fiúnkra. Nem akartam, hogy többet ne emlékezhessek rájuk. Öt perccel később, beadta a következő adagot. Éreztem, hogy a fejem kezd egyre jobban lüktetni, ami óriási fájdalommal járt.

- Ezt úgysem fogja megúszni! - lihegtem, mert már alig kaptam levegőt.

- Nem Takada, te leszel az aki nem ússza meg, majd meglátod! Csak várj türelemmel. - öt perc elteltével a következő adagot is beadta. Már fogalmam sem volt arról, miért is vagyok itt. Csak annyira emlékeztem, hogy Hikari-val és a fiammal vagyok otthon és az anyám it ott volt velünk. Ránéztem Ogawara-ra, aki gúnyos mosollyal figyelte minden reakciómat.

- Mit keresek én itt? Mi a fenét csinál velem?

- Nahát, csak nem elfelejtetted? Milyen kár, ezek szerint a kísérlet nem is sikerül olyan rosszul, mint gondoltam. - fogta magát és egy gyógyszeres tűt nyomott a kezembe. A fejem borzasztóan fájt és fogalmam sem volt mit keresek itt. Csak arra tudtam gondolni, hogy rá kell ébresztenem Harumi-t arra, hogy ő valójában Hikari és meg kell tudnom tőle, hová tűnt a fiúnk.

- Maga tudja, hová tűnt a fiam ugye? - néztem rá a számomra teljesen idegen férfira, aki hangosan felnevetett.

- Remek, csak így tovább, már nem kell sok hátra! - azzal belenyomott egy tűt a kezembe. Elkezdtem tőle szédülni, és a fejem is vadul lüktetett. Hirtelen eszembe jutott, hogy Harumi biztosan egyedül lehet most otthon és mennyire meg lehet ijedve, ettől az egész helyzettől. Hiszen egy olyan piti kis bűnözővel kell együtt élnie, mint amilyen én vagyok. Bárcsak sikerülne valahogyan megszabadulnom ettől az egész bérgyilkos marhaságtól. - Én most itt hagylak Takada, de mindjárt visszajövök és meglátjuk hány adag gyógyszert kell még beléd fecskendezzek! - az ismeretlen férfi megpaskolta az arcomat, majd egyedül hagyott. Egyre jobban kezdtem szédülni és a lelki szemeim előtt lepergett az, hogy Hikari-t megölték. Elkezdtem ficánkolni, mert oda kellett mennem hozzá, hogy legalább elbúcsúzhassak tőle. Hiába is próbálkoztam, nem tudtam megmozdulni. Tulajdonképpen mit is keresek én itt? Hiszen nekem már rég iskolába kell menjek, nehogy Hikari mérges legyen. Várjunk csak...Mégis ki a fene az a Hikari? Tudtommal nincs ilyen nevű barátom, igazából barátaim sincsenek. Ha már itt tartunk, akkor ki a fene vagyok én.

- Mégis, ki vagyok én! - tettem fel magamnak hangosan a kérdést, mire az ismeretlen férfi tapsolva visszajött.

- Bravó, remek előadás! Mond csak nem ismerős neked ez a lány? - mutatott  nekem egy képet, amin a világ leggyönyörűbb lánya volt.

- Nem tudom! - ráztam meg a fejem és  a könnyeim. Akárhogy is próbáltam emlékezni, egyszerűen nem ment. Miért történik most ez velem?
- Szegénykém, semmire sem emlékszel igaz? - simogatta meg a fejem, mire sírvat bólogattam. Egyszerűen üres volt a fejem és már azt sem tudtam én ki vagyok. Ismeretlen eloldozott, majd el is tűnt a helyszínről és ott ültem teljesen elveszve és rémültem. Nem tudtam kinek szólhatnék, nem ismertem senkit. Talán nincs is családom? Ha ez így van, akkor biztosan nem sietnek majd a segítségemre. Felhúztam a lábaimat és elkezdtem előre-hátra hintáztatni magamat. Próbáltam felidézni valakit vagy valamit, de semmi csak teljes sötétség uralkodott a fejemben.
- Valaki segítsen! - kiabáltam torkom szakadtából. Erre mint valami utolsó mentsvár, megjelent két nő. Az egyik 40 év körüli lehetett, a másik pedig az a lány volt, akit az előbb a képen láttam. Fogalmam se volt kik lehetnek, ezért nagyon megijedtem.
- Yu-chan, kicsikém! - jött volna közelebb a nő, de én összébb húztam magamat.
- Ne jöjjenek közelebb, nem akarom, hogy hozzám nyúljanak! Biztosan bántani akarnak! - kiabáltam rájuk, de a nő ezzel nem törődve odasétált hozzám és magához ölelt. Próbáltam ellökni, de ő csak szorosabban ölelt magához.
- Segítsen nekem jó? Nagyon félek! - zokogtam a mellkasába, mire az ismeretlen nő elkezdte simogatni a hátamat.
- Ne aggódj Yu-chan, mindjárt itt a mentő és majd ők segítenek neked! - Igaza volt a nőnek, mert a mentő is megérkezett. Betettek egy kocsiba és az egyik nővér egy gyógyszeres tűvel közelített felém.
- Vigye innen, nem akarok több gyógyszert! - kis híján kivertem a nővér kezéből a tűt, de nem akartam több gyógyszert kapni. Erre az ismeretlen nő, aki még a kocsiban is ott volt velem, elfordította az arcomat.
- Ne aggódj, ettől majd sokkal jobb lesz, meglásd!
- Megígéri?
- Persze, hogy megígérem! - végül engedtem, hogy beadják a nyugatót amitől egy kicsit kiütöttem magam.
Mikor felébredtem, az ismeretlen nő továbbra sem tágított mellőlem. Talán ismer engem? Ha igen ő megmondhatja nekem ki vagyok, vagyis kinek kellene lennem.
- Maga tudja ki vagyok igaz? Kérem szépen mesélje el nekem! - igyekeztem olyan szemeket vágni mint egy kiskutya, hátha megsajnál engem és segít.
- Takada Yu a neved kicsim én pedig az anyukád vagyok! - az anyukám? Akkor mégsem vagyok egyedül? Legszívesebben kiabáltam volna örömömben.
- Félek mama! - az ajkaim megremegtek, míg el nem sírtam magam. Az anyám magához ölelt, én pedig a vállába temettem az arcomat.
- Nem kell félned kicsikém a mama itt van és nem fog téged elhagyni! Meglásd mindenre fogsz emlékezni, csak adj időt magadnak, jó? - bólintottam, majd behunytam a szememet és elnyomott az álom. Reméltem mire felébredek, majd minden tiszta lesz és tudni fogom, ki is vagyok én valójában.