13.rész

Szerencsére az anyám sok mindent elmesélt roĺam, így már okosabb vagyok, mint eddig. Meg tudtam például, hogy gazdag családból származok, illetve van egy öcsém is. Mikor a magán életemre tereltem a szót, anyám sejtelmesen annyit mondott, hogy hamarosan erre is választ kapok. Én megelégedtem ennyivel, de azért továbbra is kíváncsi voltam. Noha még mindig nem emlékszek semmire, legalább már nem vagyok egyedül.
- Yu-chan, megjöttem! - jött be az anyám a szobába. - Ma nem jöttem egyedül. Hoztam neked valakiket, akik már nagyon várták, hogy találkozhassanak veled! - erre bejött a lány, akit tegnap láttam a képen.  Vele volt egy négy év körüli kisfiú is.
- Kik ezek és miért jöttek? Bántani akarnak, igaz? - kérdeztem ijedten.
- Yu-chan, Ryota a kisfiad, Hikari-chan pedig a menyasszonyod! - menyasszony és kisfiú? Ez kicsit több, mint amiben reménykedtem és ez elszomorított. Rosszul esett, hogy nem emlékszem se rá, sem pedig a kisfiúra.
- Hagyjatok egyedül, most nem akarok látni senkit! - nyöszörögtem és a fal felé fordultam, hogy biztosan elmenjenek. Jobbnak láttam, ha alszok egyet, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Mikor felébredtem, a kisfiú ott ült az ágyam melletti széken.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, mire a fiúcska rám nézett a bociszemeivel. Vigyázok rád papa, hogy a gonosz bácsik ne bánthassanak! - hirtelen egy kellemes melegség öntött el. Elmosolyodtam és kicsit összeborzoltam a haját.
- Nem vagy te ehhez még túl kicsi?
- Nem, én egy szuperhős vagyok! - felcsillantak a szemei, én pedig elnevettem magam. Ez a kölyök egyszerűen imádnivaló. Ha ő tényleg a kisfiam az nagyon boldoggá tenne.
- Tényleg én vagyok az apukád?
- Igen, papa! A mama nagyon szomorú amiért nem tudod, hogy kik vagyun és azt mondta, hogy a kistesóm is nagyon szomorú, ezért rugdossa a mama hasát! - szóval igaz, tényleg ők a családom. A fenébe, miért nem emlékszem rájuk?
- Na és a mamád meg én tényleg szerettük egymást?
- Hát persze, papa! Mindig pusziszkodtatok és azt mondta, hogy a mamát szereted a legjobban és mindig vele leszel! - olyan boldogan ecsetelte a kapcsolatomat az állítólagos menyasszonyommal, hogy öröm volt hallgatni. Azt hiszem velük akarok lenni, hiszen nagyon sokat szenvedhettek miattam.
- Mi lenne, ha megkeresnéd sz anyukádat és megmondanád neki, hogy szeretnék beszélni vele?
- Oké, papa, nagyon szeretlek! - nyomott egy puszit az arcomra, majd kiszaladt a szobából. Noha nem emlékszem rá, mégis imádom ezt a kölyköt. Talán nem is lesz rossz, ha együtt kell majd éljek vele. Végül a lány is megjött.
- Yu, hogy érzed magad? - kérdezte kissé félénken.
- Jól, köszönöm. Ne haragudj, amiért olyan goromba voltam veled, de a fiúcska már elmagyarázott mindent. Tényleg én vagyok a kisbabád apja, igaz?
- Igen Yu, te vagy! De én azt szeretném, ha jobban lennél, szóval kilépek az életedből ha ezt szeretnéd!
- Nem ezért hívtalak ide. Igazából, lenne egy ajánlatom.
- Ajánlat? Mégis micsoda?
- Bár sajnos nem emlékszem rátok, de szeretném veled együtt felnevelni a gyerekeket! Azt szeretném, ha boldog családban élnének, ahol a szüleik együtt vannak és szeretik egymást.
- Biztosan ezt akarod, Yu?
- Igen. Talán ha együtt leszünk, könnyebb lesz emlékeznem rátok, mert hidd el nagyon szeretnék! Tudom, hogy most sokat szenvedtek miattam, de...- nem hagyta, hogy befejezzem, csak megölelt.
- Köszönöm, hogy nem dobsz el magadtól. Szeretnék segíteni neked, hogy újra emlékezhess. Olyan boldog vagyok, amiért az emlékezet kiesésed ellenére is olyab vagy, mint régen.
- Akkor, adjunk bele mindent Hikari-chan!
- Tudod a nevemet?
- Az a férfi aki elrabolt, mutatott rólad egy képet amin rajta volt a neved is.
- Emlékszel arra, mit csinált veled?
- Csak részlegesen. Azt tudom, hogy beadott valamit csak azt mem tudom, hogy mit. Nagyon szédültem tőle és a fejem is borzasztóan fájt. De ez most lényeges. Most csak az számít, ami nektek a jó! - a hasára simítottam a kezem és éreztem, ahogyan a baba rúg egyet.
- Mostanában elég sokat rúgdos.
- A fiúcska szerint azért mert ő is szomorú azért ami történt. Hihetetlen, hogy nem emlékszek rá, mégis ilyen hamar  megszerettem.
- Azt hiszem ez a szülői ösztön. Egyébként meg nem ez az első alkalom, hogy egyikünk nem emlékszik a másikra!
- Ezt meg, hogy érted?
- Az most nem számít. A lényeg, hogy egsszer már keresztülmentünk ezen és most is menni fog, mert együtt vagyunk!
- Igen, együtt biztos menni fog!

*Pár nappal később*

Szerencsére az orvos nem tartott bent sokáig a kórházban, de azt megmondta anyámnak, hogy lassan adagolják nekem az információkat, nehogy túl sok legyen egyszerre. Ebben totális igazat adok neki, nem akartam összezavarodni. Anyámmal mentem haza, legalábbis oda ahol eddig Hikari-channal és a kis Ryota-val éltem. Remélem hamar megszokom majd ezt az új helyzetet.
- Papa! - integetett Ryota, mikor megjöttem, de láthatóan nem mert odajönni. hozzám. Elmosolyodtam és leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk.
- Nem is adsz puszit?
- Szabad?
- Na gyere ide! - Ryota szélesen elmosolyodott és a karjaim közé futott. Felkaptam és elkezdtem puszilgatni. Hiába, ennek a gyereknek egyszerűen nem lehet ellenállni.
- A mama is nagyon várta, hogy hazagyere? - ránéztem Hikari-ra, aki félénken lépdelt egyik lábáról, a másikra. Odamentem hozzá és magamhoz öleltem.
- Örülök, hogy megint itt vagy velünk, Yu!
- Már nem is megyek sehová, ne aggódj! - meg tudtam győzni anyámat, hogy maradjon ő is, így amíg én Ryota-val játszottam, addig ő Hikari-val csinálta meg az ebédet. Ebéd után elkezdtek nekem képeket mutatni a gyerekkoromról, illetve olyan képek is előkerültek, amin Hikari-val vagyok. Világossá vált, hogy kettőnk között tényleg komoly a dolog, mert már a középiskola óta együtt vagyunk és ez azért elég nagy szó. Most már még jobban akarom azt, hogy emlékezhessek rájuk, hogy az életünk újra normális legyen. Ebéd után, míg az anyám Ryota-t altatta, Hikari-val kiültünk a ház elé egy kicsit beszélgetni.
- Örülök, hogy megint itt vagy és, hogy ennyire jól kijössz Ryota-val!
- Mondtam már, imádom őt és annak is örülök, hogy te is itt vagy. Valójában nagyon jól éreztem magam veled Hikari!
- Akkor ez azt jelenti, hogy van rá esély, hogy megint belémszeretsz?
- Azt hiszem ez már most szerelem első látásra! - közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Már biztos vagyok abban, hogy ezt az életet akarom élni velük együtt, mert ők az én családom!