14.rész

Éjszaka egyáltalán nem tudtam aludni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy muszáj lenne emlékeznem Hikari-ra és a fiamra, még a baba születése előtt. Reggel borzasztó ny0úzottan ébredtem fel. Egyelőre külön szobában alszok, de remélem ez nem fog sokáig tartani. Lementem a konyhába és láttam, hogy Hikari igyekszik reggelit készíteni. Oda mentem hozzá és hátulról átöleltem.

- Nem kellene megerőltetned magad! - suttogtam a fülébe és belepusziltam a nyakába.

- Ugyan, egyáltalán nem fáradság! Inkább neked kellene pihenned, Yu! Én addig megcsinálom a reggelit és elviszem Ryota-t az óvodába is.

- Kérlek, azt had csináljam én! Szeretnék újra része lenni a fiúnk életének és szeretném ha vigyázznál magadra és a babánkra is drágám! - az utolsó szavamnál hirtelen megdermedt.

- Azt mondtad, hogy drágám? - könnybe lábadt a szeme, én pedig magamhoz öleltem.

- Hisz a menyasszonyom vagy, ezen a történtek se fognak változtatni. Tudom, borzasztó ez a helyzet, de kérlek adj nekem időt és ígérem, hogy lesznek majd új emlékeink. Noha nem tudom milyen voltam korábban, azt igen, hogy boldoggá akarlak tenni téged. Csodálatos lány vagy és megérdemled, hogy boldog legyél! - magamhoz húztam őt és megcsókoltam. Biztos vagyok abban, hogy boldoggá akarom őt tenni, mert nagyon szeretem. Vadul csókolóztunk, mikor észrevettem Ryota-t. Gyorsan elhúzódtunk egymástól, ő pedig vadul bámult ránk a nagy szemeivel.

- De jó, megint pusziszkodtok a mamával! - felcsillantak a szemei, mi pedig elnevettük magunkat.

- Hé törpe, mi lenne ha ma én vinnélek oviba?

- Hurrá, akkor végre megmutathatlak a barátaimnak! - kiáltott fel, én pedig összeborzoltam a haját. Miután megreggeliztünk, a nyakamba kaptam Ryota-t, nyomtam egy csókot Hikari szájára, majd mentünk is az oviba. Miközben az ovi felé sétáltunk, hirtelen egy erős nyílalást éreztem a fejemben és megláttam azt az embert, aki miatt elveszítettem az emlékeimet. 
- Papa, jól vagy? - nézett rám szomorúan Ryota, mire bólintottam.
- Persze, hogy jól vagyok, különben is, te nem hagynád, hogy rosszúl legyek, igazam van? - a fiam elmosolyodott, majd belecsimpaszkodott a lábamba.
- Igen, mert én vagyok a te angyalkád papa! - felkaptam a földről és magamhoz öleltem.
- Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?
- Igen és a mamát is szereted, ugye?
- Hát persze, hogy szretem. Hiszen te is megmondtad nem? Sosem fogok mást szeretni, csak a mamát! - letettem őt a földre, majd indultunk tovább. Miután megérkeztünk, itt volt az ideje a búcsúnak.
- Papa, vigyázz nagyon a mamára és a kistestvéremre, oké?
- Hát persze, hogy vigyázok rájuk. Te meg fogadj szót az óvónéninek és figyelj oda, rendben? - bólintott, én pedig nyomtam egy puszit az arcára és hazamentem. Nem nagy meglepetésre, Hikari nem tudta tartani magát és ott sürgött a konyhában.
- Szóval tényleg nem tudsz a fenekeden maradni, igazam van?
- Yu, mikor jöttél?
- Drágám, megígérted, hogy pihenni fogsz, de nem úgy látom, hogy be is tartanád.
- Sajnálom, de úgy unatkozom itt egyedül, mert nincs senki akivel beszélgethetnék! Megértesz, ugye?
- Hát persze, de az ebédet, majd én befejezem! - elvettem tőle a kanalat és leültettem őt egy székre. Ebéd után, volt még egy kérésem Hikari felé.
- Hé, nem mutatnál nekem néhány közös képet? Talán előbb fogok emlékezni, mint gondolnánk!
- Rendben, van pár kép itt. Egyébként, mi már a középiskola óts együtt vagyunk.
- Olyan régóta? Akkor azt hiszem sok mindent be kell pótolnom! - leültünk a kanapéra, majd Hikari mutatott néhány képet kettőnkről és párat Ryota-ról is. Viszont mikor megkérdeztem milyen volt kisbabának, elkezdett össze-vissza beszélni. Nem értettem ezt, de nem akartam rákérdezni, nehogy felizgassam. 
- Yu, ugye mi mindig együtt maradunk? - nézett rám szomorú szemekkel, mire a fejét a vállamra döntöttem.
- Hát persze, hogy együtt leszünk, drágám! Soha senki nem választhat el minket! - elmosolyodott és megcsókolt. Azt hiszem bár semmire nem emlékszem, talán lehet egy tökéletes életem a szerelmemmel és a gyerekeimmel.