15.rész

Másnap újfent nem tudtam sokat aludni. Ezúttal viszont nem az álmatlanság volt a fő okozója, hanem az én drága kisfiam.

- Jó reggelt, Papa! - ugrándozott az ágyamon, én pedig igyekeztem kinyitni a szemeimet.

- Nincs még túl korán? Miért nem alszol még?

- El is felejtetted? Ma van az a nap, amikor a mamával, ajándékokat adtok egymásnak! - erre kipattantak a szemeim.

- Milyen ajándék?

- Valami, amit a szerelmesek adnak egymásnak! - fogalmam sem volt, miről beszélhet. Tudtommal nincs még Valentin nap, vagy az emlékeimmel együtt az időérzékemet is elveszítettem volna? De akkor mégis mi lehet az?

- Hé törpe, a mama nem mondott neked semmit?

- Azt, hogy ezen a napon szerettetek egymásba! - szóval ma lenne az évfordulónk? A fenébe, nem is készültem neki semmivel! Muszáj lesz neki kitalálnom valamit.

- Szerinted minek örülne a mama?

- Vegyél neki csokit, vagy egy kiskutyát! - felcsillantak a szemei, nekem pedig nevetnem kellett. Sejtettem, hogy nem fog valami nagy dologra gondolni.

- Nem hiszem, hogy örülne egy kutyának!

- De igen, örülni fog neki és legalább Ryota-nak is lesz kivel játszania itthon!

- Ryota majd kap egy kiskutyát, ha egy kicsit nagyobb lesz és tud gondoskodni róla! - felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára. Végül is sejtettem, hogy nem lesz nagy segítség, elvégre ő még semmit sem konyít a romantikához, de addig jó, míg ez így van. Nem akarom, hogy túl hamar felnőjön. Ryota lement játszani, én pedig azon gondolkodtam, mit is adhatnék Hikari-nak, hiszen nem emlékszem arra mit szeret és mit nem. Végül is az egyetlen ami eszembe jutott, egy általam készített vacsora. Ha a saját kezemmel készítem el neki, akkor biztosan örülni fog. Már csak el kellett őt küldenem, ameddig mindent előkészítek. Le is mentem a konyhába, ahol nem meglepő módon, már csinálta is a reggelit.

- Drágám, mi lenne ha elvinnéd Ryota-t az anyámhoz? Azt mondtad unatkozol, szóval most lenne kivel beszélgetned.

- Most miért akarsz elküldeni? Miben sántikálsz Yu?

- Én semmiben, csak szeretném ha jól éreznéd magad, elvégre szinte alig pihensz valamit.

- Rendben, rábeszéltél, de sietek vissza! Nem akarlak téged egyedül hagyni! - nyomott egy csókot a számra és Ryota-val együtt elmentek. Szerencsére előtte még lebeszéltem a fiammal, hogy addig tartja ott az anyját, ameddig csak tudja, hogy egy kis időt nyerhessek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bezártam a bejárati ajtót, ha esetleg mégis előbb jönne haza, ne tudjon bejönni. Nincs rá szükségem, hogy elszúrja a saját meglepetését. Reméltem, hogy szereti a marha curryt, mert jelenleg ez az egyetlen, amit el tudok készíteni. El is kezdtem csinálni, közben rendeltem egy csokor vörös rózsát is, mert virág nélkül nem lenne az igazi. Már csak meg kellett főnie a húsnak, addig megterítettem és gyújtottam gyertyát is, egyszóval megtettem mindent, hogy a hangulat igazán romantikus legyen. Már csak be kellett fejezzem az ételt, de legnagyobb szerencsétlenségemre megérkezett Hikari.

- Yu, jól vagy? Nyisd ki az ajtót! - hallatszott a hangján, hogy elég mérges. Gyorsan befejeztem az ételt, leoltottam a lámpát és kinyitottam az ajtót.

- Boldog évfordulót, drágám! - nyomtam a kezébe a csokrot.

- Te meg honnan? - hebegte és könnybe lábadtak a szemei.

- Az most nem fontos! Gyere és együnk, amíg még meleg! - kihúztam neki a széket, hogy le tudjon ülni, aztán a konyhába mentem, hogy behozzam neki a vacsorát.

- Ez hihetetlen, minden olyan gyönyörű!

- Akkor ezek szerint sikerült a meglepetés?

- Persze, ennél csodálatosabb ajándékot nem is adhattál volna nekem!

- Tudom, hogy ez nem túl nagy ajándék, de szerettelek volna boldoggá tenni vele!

- Azzá is tettél, már akkor amikor azt mondtad, hogy mindezek ellenére szeretsz engem és velem akarsz maradni. Hidd el, annál csodásabb ajándékot nem is adhattál volna nekem! - nekiláttunk a vacsorának, közben beszélgettünk is. Hikari sokat mesélt arról, hogy milyenek voltunk a középiskolában, illetve a kapcsolatunkról is többet sikerült megtudnom, aminek borzasztóan örültem. Remélem egyre több dolgot tudok majd meg és ezáltal az emlékeim is vissza fognak térni. Persze tudom, hogy időt kell adnom, amíg ez megtörténik, legalább nem vagyok egyedül, sokan állnak mellettem.

- Látom, boldog vagy, pont ez volt a célom!

- Emlékszel, mikor tegnap azt mondtad, nem emlékszel arra milyen voltál korábban?

- Igen, de miért hozod ezt most fel?

- Hidd el nekem, pontosan olyan vagy most is, mint régen voltál. Gondoskodó vagy és mindent megteszel azokért, akiket szeretsz. Pontosan ilyen voltál régen is.

- Ez jó dolog nem? Mármint az, hogy nem voltam rossz ember.

- Sosem voltál az Yu. Te vagy a legjobb ember akit csak ismerek és ezt nem csak azért mondom, mert szeretlek téged!

- Bárcsak rendesen emlékezhetnék rád, mert azt tudom és érzem, hogy szeretlek és csak veled akarok lenni!

- Hidd el, ez is el fog jönni egy nap, csak türelmesnek kell lennünk! Addig is örüljünk annak, hogy együtt vagyunk és ennyire boldogok vagyunk, mint most!

- Igen, soha nem éreztem még ilyen boldognak magam, mint most veled!  - közel hajoltam hozzá és megcsókoltam. Végül egy tökéletes estét töltöttünk el együtt és a meglepetéseknek még nem volt vége.

- Yu, nem mennénk fel a szobába? Kezdek elfáradni! - bólintottam és a karomba kaptam, majd felvittem a szobába.

- Hagylak pihenni, rendben?

- Ne menj el, inkább feküdj ide mellém! Csak nem hitted, hogy én megfeledkeztem a mai napról? - lefeküdtem mellé, majd magamhoz húztam.

- Nekem már az is épp elég, hogy itt vagy velem! - erre az éjjeli szekrényből  egy fénykép keretet vett elő.

- Az ajándékom nem túl sok, mindössze két apró dolog, de ezért a két apró dologért örökké hálás leszek neked! - a keretben két ultrahang fotó volt. - A bal oldalon Ryota van, a jobb oldalon pedig a kislányunk! Ők azok a dolgok, amikért hálás vagyok neked Yu! Két csodálatos gyereket adtál nekem és ez számomra többet jelent bármilyen ajándéknál! - láttam, hogy potyognak a könnyei és az én szemem is könnybe lábadt. Ennél szebb ajándékot, valóban nem adhattunk volna a másiknak. Magamhoz húztam és belepusziltam a nyakába.

- Szeretlek Hikari! Nem tudom megmondani, hogy miért, csak egyszerűen érzem, hogy szeretlek és hogy boldoggá akarlak tenni téged!

- Már most is az vagyok, mert veled lehetek, Yu! - felém fordult és megcsókolt. Nem volt szükségünk szavakra, mert a tetteink mindent elmondtak helyettünk. Már csak az emlékeimet kell valahogy visszaszereznem és akkor végre tényleg boldog lehetnék.