2018. január 13., szombat

9.rész

Idegesen igazgattam a nyakkendőmet. Noha külsőleg már pont olyan vagyok, mint a régi Takada Yu, mégis nehéz lesz úgy is viselkednem, mint ahogyan korábban is tettem. Az évek túlságosan is megkeményítettek ahhoz, hogy újra olyan naiv legyek, mint korábban. Annyi mimdenen kellett keresztülmenjek egy ostoba félreértés miatt és ennek hála, emberek vére tapadt a kezemhez.
- Bátyó, biztos ezt akarod tenni? - hallottam meg magam mögött Shohei hangját.
- Nincs más választásom. Valahogy helyre kell hoznom a dolgokat, különben soha nem kaphatom vissza teljesen Hikari-t. Azt akarom, hogy újra az a mosolygós és élettel teli lány legyen, aki korábban is volt.
- Hiszen Tokió hatalmas! Képes lennél az összes árvaházat átkutatni?
- Ha az egyikben megtalálnom a fiamat, akkor igen. Ne aggódj, nem lesz bajom!
- Yu! - felnéztem a lépcső tetejére és ott állt Hikari, halál sápadtan. - Shohei-kun, örülök, hogy itt vagy!
- Hikari-chan én meg annak örülök, hogy végre mindenre emlékszel.
- Drágám, baj van?
- Yu, kérlek ölelj át jó szorosan! - megeredtek a könnyei, én pedig odafutottam hozzá és a karomba zártam.
- Kérlek, mond el mi történt!
- Csak attól félek, hogy ez csak egy, álmom amiből ha felébredek, te már nem leszel mellettem.
- Emiatt egy percig sem kell aggódnod, mert ez az egész nem csak egy álom, hanem a valóság!
- Miért öltöztél ki ennyire?
- Hogy megkereshessem a fiúnkat! Hiszen megígértem nem? Ha kell az összes Tokiói árvaházat végigjárom, ha ezzel neked örömet tudok okozni.
- Tényleg megtennéd? Azt hiszem jobb lenne, ha segítenék neked és veled együtt keresném meg!
- Az nem lenne jó. Neked most mindenképpen pihenned kell! Shohei addig itt marad veled. Kérlek csak vigyázz magadra és a babára, jó? - bólintott egyet, majd a kezemmel végigsimítottam a hasát és már el is indultam. Fogalmam sem volt, hol kezdhetném a keresést, de hajtott előre a tudat, hogy az egyikben talán megtalálhatom a fiamat. Először a nagyobb árvaházakban érdeklődtem olyanokban, amik sok támogatást kaptak, így a gyerekek többsége nem éhezik vagy bármi más. Sajnos egyik helyen sem tudtak nekem segíteni, ezért joggal kezdtem el aggódni. Ugyanis ha a fiam egy olyan helyre került, ahol csak nehezen tudják előteremteni a gyerekek számára szükséges ételt, illetve más dolgokat, akkor talán most rossz állapotban lehet. Egyszer csak eszembe jutott az árvaház, amit az apám támogat minden évben egy kisebb összeggel. Az ott dolgozók mind apácák és mivel ismernek engem, talán ők tudnak mondani valamit a fiammal kapcsolatban. Oda is mentem és amíg vártam, hogy beengedjenek, összeraktam a fejemben mit fogok nekik mondani. Nem hinném, hogy hallani akarják a teljes történetet miképp is veszett el a fiúnk, így jobbnak láttam, ha inkább azt mondom, hogy elrabolták. Elvégre valójában tényleg ez történt.
- Yu-san, mit keres itt? - nyitott nekem ajtót a főnökasszony, mire biccentettem egyet a fejemmel.
- A segítségére lenne szükségem! - beengedett, majd egyenesen az irodájába mentünk.
- Miben segíthetek magának?
- Tudja négy évvel ezelőtt valaki elrabolta a fiamat a születése után nem sokkal és a barátnőmmel sehogy sem akadtunk a nyomára! Gondoltam talán itt lehet!
- Ez egy nagyon komoly dolog és nem hinném, hogy...
- Kérem főnökasszony! Borzasztóan hiányzik nekünk, az anyja valósággal megbolondul a tudattól, hogy nincs velünk.
- Pontosan mikor tűnt el a kisbaba?
- Szenteste. Az anyját túlságosan felzaklatta a dolog, ezért nem tudtam tőle pontosan kiszedni, hogyan és ki rabolhatta el a fiúnkat. - erre a főnökasszony elmosolyodott.
- Azt hiszem én ismerem a fiút akit keresnek! - felállt, majd megindult, én pedig követtem. Közben szólt egy másik nővérnek, hogy hozzanak be egy kisfiút, akit épp Szenteste napján találtak meg. - Épp az erdőben voltunk tűzifáért, mikor gyerek sírásra lettünk figyelmesek. Az egyik fa tövében ott sírdogált egy csecsemő. Először azt hittük az anyja vált meg tőle, de most, hogy meghallgattam, inkább sajnálom a gyermek édesanyját, amiért ilyeneken kellett keresztülmennie.
- Na és, hogy hívják?
- Ryota! Nézze ott jön! - a nyitott ajtó felé néztem és megláttam, ahogy az egyik nővér egy négy év körüli kisfiúval sétál oda hozzám. Nem is kellett gondolkodjak, egyből tudtam, hogy ő az. Ugyanolyan sötétbarna szinte már majdnem fekete haja és nagy barna szemei vannak mint nekem, de ezen kívül tökéletesen hasonlít Hikari-ra. Kicsit tartottam tőle, hogy talán megijed tőlem, ezért nem akartam letámadni azzal, hogy az apja vagyok, inkább kitaláltam valami mást. Miután odaértek, leguggoltam elé, hogy egy magasságban lehessek vele.
- Te vagy Ryota-kun, igaz?
- Igen és a bácsi kicsoda?
- Takada Yu vagyok. Hallottam, hogy nagyon szeretnéd, ha lenne anyukád és apukád, igaz?
- Igen, de a bácsi honnan tudja? - suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam.
- Hát egy kis hang mondta ezt a fejemben. Igazából azért vagyok itt, mert én nagyon szeretnék az apukád lenni! - erre elkerekedett a szeme és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
- Lesz anyukám is?
- Persze, hogy lesz, sőt kistestvéred is lesz! Ryota-kun, szeretnél velem jönni?
- Igen papa! - a nyakamba csimpaszkodott, én pedig felvettem a földről és nyomtam egy puszit az arcára.
- Főnökasszony, tudom, hogy ez talán túl nagy kérés, de...
- Bár ilyet nem szoktunk csinálni, de azt hiszem most az egyszer kivételt tehetünk! Úgy tűnik Ryota-kun már nagyon szívesen találkozna az édesanyjával is! - végül aláírtam a papírokat, majd hívtam egy taxit, hogy hazatudjunk menni. Közben írtam egy üzenetet Shohei-nek, hogy nemsokára otthon leszünk és még ne szóljon erről Hikari-nak. Szeretném, ha meglepetés lenne neki.
- Papa, mikor láthatom az anyukámat? - rángatta meg az öltönyömet Ryota, mire elmosolyodtam.
- Mindjárt otthon vagyunk és akkor majd megismerheted! - miután végre megérkeztünk, kifizettem a taxit és már be is mentünk. Illetve Ryota, inkább beszáguldott a lakásba.
- Mama! - kiabálta, mire a megszeppent Hikari lesétált a lépcsőn.
- Mi történt?  Te ki vagy? - mosolygott rá Ryota-ra, mire ő felszaladt hozzá és szó szerint belecsimpaszkodott a lábába.
- Hikari, megvan amit kerestünk?
- Akkor ez azt jelenti, hogy? - nézett le a fiúnkra, aki csak tovább vigyorgott rá.
- Megtaláltam a fiúnkat!
- Yu apu azt mondta, hogy te leszel az anyukám, ugye?
- Igen én vagyok az! Mi lenne, ha most lemennénk és csinálnék neked egy nagy bögre forró csokit? - Ryota erre a mondatra, már szaladt is lefelé a lépcsőn egyenesen a konyhába.
- Látod, mondtam, hogy addig nem hagyom abba, amíg meg nem találom! - Hikari erre nem szólt semmit, csak sírva a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Köszönöm Yu! El sem hiszed mennyire boldoggá tettél!
- Ha így van, akkor mosolyogj jó? Azt szeretném látni, hogy boldog vagy, másképpen nem fog elmúlni ez a mardosó bűntudat amit érzek!
- Hiszen nem tettél semmi rosszat! Épp ellenkezőleg, visszaadtad az életkedvemet. De, hogyan fogjuk megmondani neki, hogy mi valójában az igazi szülei vagyunk?
- Mondjuk mesélhetnél neki arról, így az egészet egy mesének fogná fel. és nem lesz összezavarodva.
- Azt hiszem igazad van. Ryota-kun!
- Mama, mikor kapok forró csokit?
- Először mi lenne, ha mondanák neked egy mesét?
- Szeretem a meséket! - odjött hozzánk, majd leültünk a kanapéra. Ryota először Hikari ölébe akart ülni, de megmondtuk neki, hogy az nem lenne kényelmes a kistestvérének, így végül az én ölembe ült.
- Egyszer volt egy fiú meg egy lány, akik nagyon szerették egymást és lett nekik egy kisbabájuk, akit nagyon-nagyon szerettek. De sajnos az a kisbaba elveszett és a fiú meg a lány nagyon sokat sírtak miatta. Az évek gyorsan elteltek, de a fiú meg a lány azóta is keresték a kisbabájukat, aki már egy picivel nagyobb lett.
- A kisbaba találkozott a szüleivel?
- Igen. Az apukája megtalálta őt és most már a kisbaba aki időközben már nagyobb lett, végre az apukájával és az anyukájával van.
- A kisbaba mit szólt, mikor meglátta az apukáját?
- Mit gondolsz? Mit szóltál mikor találkoztunk? - a szeme az eredeti méretük kétszeresére tágult. - Te vagy az a kisbaba, aki időközben már nagyobb lett. Ryota-kun, én vagyok az igazi apukád, Hikari pedig az anyukád! - egy ideig nem szólt semmit, amitől kicsit megijedtem. Viszont a következő pillanatban már a nyakamba csimpaszkodott.
- Hurrá, annyira boldog vagyok! Akkor tényleg az apukám és az anyukám vagytok, ugye?
- Igen azok vagyunk, Ryota!
- Az oviban sokan csúfoltak, mert nem voltak szüleim, de most majd meg mondhatom nekik, hogy igenis vannak szüleim. Anya, tényleg olyan sokat sírtatok miattam?
- Igen, mert annyira hiányoztál nekem és a papának. De most már nem kell többet sírnunk.
- Ugye majd nekem is lesznek játékaim? - olyan nagy szemeket meresztett ránk, mintha egy újszülött kölyök kutya lenne. Visszaültettem az ölembe és egy puszit nyomtam az arcára.
- Hát persze hogy lesz, annyi játékot kapsz, amennyit csak szeretnél, de mi lenne ha a mamával együtt elmennétek lefeküdni?
- De Yu, akkor te hol fogsz aludni?
- Majd a másik szobában. Ne aggódj, minden rendben lesz!
- Vagy mi lenne, ha a szobából áthoznánk az ágyat? - jött le a lépcsőn Shohei.
- Apa, ő kicsoda?
- Shohei bácsi az én testvérem!
- Te is itt maradsz velünk, ugye? - ment oda hozzá és megfogta a kezét.
- Szeretnék, de az anyukám mérges lenne, ha nem aludnék otthon! De sokszor átjövök, hogy játszunk egyet, jó? - Ryota csak bólintott egyet, majd felmentek Hikari-val. - Bátyus, látom nagyon boldog vagy!
- Persze, hogy az vagyok hiszen végre megtaláltam a fiamat. Bárcsak ne nyomasztana ennyire a lelkiismeretem Shohei.
- Azt hiszem tudok egy megoldást: Beszélj a mamával Yu! Ő tud majd adni szállást elvégre a villa amiben élünk elég nagy ahhoz, hogy mind a négyen elférjetek benne!
- Villa? Hisz azt mondtad már elváltak apával.
- Anyának azóta van új pasija, Takane nagyon jó fej és a legjobb nyomozó, akit ismerek.
- Szóval nyomozó? - a vér hirtelen mintha megfagyott volna bennem. Ha ez igaz, akkor esélyem se lenne találkozni az anyámmal. Túlságosan kockázatos lenne.
- Ne aggódj, anya meg tudja győzni, hogy hallgasson arról ami történt, sőt talán még segítene is kitalálni valamit, amivel elkerülheted a börtönt!
- Nem, anya most biztosan szégyenli, hogy a fiából egy közönséges gyilkos lett! Nem tudnék a szemébe nézni a történtek után!
- A mama szeret téged, szóval emiatt ne ess kétségbe. Yu holnap idehozom a mamát, hogy beszélhessetek, mert muszáj ezt elmondanod neki! - végül bdlementem, bár továbbra is tartottam a dologtól. Mielőtt Shohei elment, segített átvinni az ágyat. Hikari és Ryota már aludtak, ezért nem zavartam őket, csak lehuppantam az ágyra és én is elaludtam.

1 megjegyzés:

  1. Ez nagyon gyorsan ment. Vigül is jóra fordult a dolog. Kíváncsi leszek sikerül e a mamát is meggyőzni.Szegény fiú nagy bajban van az anyja új pasija miatt.

    VálaszTörlés

Obserwatorzy